2014. április 18., péntek

Prológus

Üdvözlök minden kedves erre látogatót! :)
Ez a blog egy 5 Seconds of Summerrel és The Vampssel foglalkozó történetnek ad otthont. Remélem tetszeni fog a prológus. Semmi érdekes, csak a nyugis felvezetés. Igyekszem a folytatással addig is, bye.
xx

 - Na? Na? Kint van? Na? – ugrált nyakamba Lian. Nagyon valószínű, hogy ebből – a számomra fájdalmas – pózból ő látni fogja a tőlünk tíz méterre lévő falra kitűzött kb. kétszáz papír közül azt amelyiken a szobabeosztások vannak. Igazából nem maga a távolság volt a gond, hanem a köztünk és a fal közt elhelyezkedő hallgatósereg.
 - Én se látok többet, mint te – hámoztam le ujjait vállamról és próbáltam előre törni. Faltörő kosként indultam neki a tolakodásnak, de az első másfél méter után inkább négykézláb folytattam.
Nem volt a legjobb ötlet rövidnadrágban, csupasz térddel végig csúszni – mászni a nem épp tiszta kollégium padlót. Nem tudom, hány ember lábfejére térdeltem rá, hánynak fúrtam át magát a lábai közt, azt meg végképp nem hánynak fejeltem meg térdhajlatát, de a bő szitkozódásból és a tömérdeknyi „Ez meg mi az anyám volt?” kérdés után arra következtettem, hogy elég soknak.
Mikor a fejemet erőteljesen bevágtam a falba, ráeszméltem, hogy kicsiny felderítő túrám végéhez ért és próbáltam úgy felállni, hogy senki se nyomjon túlságosan neki a parafa üzenő falnak. Jobb kezemmel végig a falnak támaszkodva tartottam magam kellően távol a négyzetrácsozott papiroktól. Mind a tíz, tizenöt cetlit lefényképeztem, majd kimásztam az embertömegből. Liant a csorda hátsó szélénél pillantottam meg, ahogy fénysebességgel kapkodja tekintetét végig a diákok hadán. Két punk srác közt benyúltam és kirángattam barna hajú barátnőmet a tömegből, majd elindultunk kifelé. Hatalmas léptekkel haladtunk előre, a bejárat környékén helyet foglaló pár kovácsoltvas pad tele volt emberekkel. Mivel egyik padon se találtunk helyet, kerestünk egy árnyékosabb helyet, amit meg is leltünk egy termetes nyárfa alatt. Táskámat ledobtam magam mellé a fűbe, hátamat a fa törzsének döntve kezdtem bele a képek átbogarazásába. 
 - Izgulok - dőlt hanyatt a fűben Lian. Szokásához híven idegességében dúdolgatott, lábával dobolt.
 - Jézusom, mennyi ázsiai fog ide járni - szólaltam meg - Megvagy! - kiáltottam fel - Jegyezd meg, E305!
 - Igenis! Tied megvan már? - ült be mellém.
 - Keresem - sóhajtottam fel - Megvan... B218.
 - Enyém E305.
 - Te, szerintem mi nagyon nem egy szobában leszünk.
 - Hatalmas megállapítás, Sherlock - nézett rám Lian - Ki lesz a szobatársad?
 - Valami Miranda Wens.
 - És az enyém? 
 - Asami Rose-Grenn.
 - Basszus, én már teljesen ráizgultam, hogy szobatársak leszünk - nyafogott - De azért segítünk egymásnak a beköltözésnél, ugye?
 - Persze. Holnap kezdjük a te szobáddal. 
 - Jól van. Induljunk, melegem van és éhes vagyok - állt fel, majd megigazította kék, koptatott shortját. Felkapartam a földről a táskám, telefonom farzsebembe csúsztattam, majd elindultunk egymás mellett kifelé a világos barna, több épületből álló intézmény kapuin. 

***

 - Tartsad! Ne engedd el! Ez egy nagyon drága fotel! - kiáltozott ijedten Lian, miközben a lift felé igyekeztünk. Mindig is tetszett, hogy a Sydney-i pasik, segítőkészek és nem hagyják, hogy a nők cipekedjenek. Főleg itt, a müviben. Ja, mégse. Azok a dél amerikai pasik. 
  - Az meséld már el nekem drága életem, hogy mi a halálért hurcolod be ezt a fotelt, mikor az iskola minden bútort biztosít? - feküdtem rá a lift hívógombjára.
 - Mert ez egy különlegesen kényelmes és komfortos ülőalkalmatosság - mutatott az említett tárgyra, akárcsak egy reklám maca.
  -  Anyudék kidobnák a következő költözésnél, ezért inkább hurcolod magaddal mindenhová - emeltem meg újra a kárpitot mikor a felvonó leért. 
 - Ez is igaz mondjuk - nyomta meg a harmadik emelet gombját barátnőm. 
Másodpercek alatt felértünk és találtuk meg az ötös szobát. Ahhoz képest, hogy most van fél hat és mi dél körül kezdtük a pakolászást elég jók vagyunk. Minden dobozt, ruhás zacskót, bőröndöt, utazótáskát és ehhez hasonló dolgokat felvittünk. Lian törékenynek és elég csöndes, visszafogott szobatársa pillanatok alatt felfúrta újdonsült lakótársa cikkcakk alakzatú polcait. Igen, a maximum 157 centis japán-angol kiscsaj lazán felcsapott a falra 4 IKEA-s polcot.
Hazafelé tartva pár srác megállított az iskola főkapujánál. Valószínűleg látszott rajtunk, hogy ma már vagy kilencszer fel-le másztunk a harmadikról, ugyanis a száz-százötven mérgezett egérként járkáló diák közül minket szemeltek ki maguknak, mint útbaigazítójuk. Míg Lian megpróbálta értelmesen elmagyarázni melyik épületet merre találják, én addig alaposabban szemügyre vettem az intézmény aranytáblába gravíroztatott emléktábláját. Hát Sydney-i Művészet-, Jog- és Orvostudományi Főiskola, úgytünik egy ideig el kell viselned, mint diákod.

1 megjegyzés: